A szülő-gyerek kapcsolatban gyakorlatilag elkerülhetetlenek a konfliktusok már egészen kicsi kortól. Nem feltétlenül kell azonban ezeknek vitákhoz, veszekedésekhez vezetni.
A probléma gyakran nem is a konfliktusforrás, hanem a kezelési mód, a kritizálás, a kinyilatkoztatás, a tanácsadás, a győztes-vesztes helyzet, a büntetés. Ezek valójában nem segítenek, csak mindenkiben nő a feszültség.
A szülő is frusztrált, a probléma nem megnyugtatóan oldódik meg, a gyerek önértékelése pedig sérül, ami későbbi életére nagyon negatív hatással van. Hibásnak, rossznak érzi magát, vagy ellenáll, befeszül és a hatalmi harccal kettőtök kapcsolatát is rontja.
Az sem megoldás, ha a gyerektől vagy a problémahelyzet felvállalásától félve bele sem kezdünk a konfliktuskezelésbe. Így a gyerek azt szokja meg, hogy mindenképp érvényesülhet akarata, a család belekerül egy játszma spirálba, nincs támpont, szabály, ami egyébként biztonságot ad.
Minden esetben megoldáshoz kell segíteni a gyereket, mert önmaga még nem képes rá,
helyes sémákat kell neki mutatni, hogy meg tudja azokat tanulni.
Thomas Gordon amerikai pszichológus szerint a legfontosabbak az „Én üzenetek”.
Ezek lényege, hogy nem a gyereket okoljuk és minősítjük, hanem azokat az érzéseket mondjuk, amit a helyzet okoz. Például: Sajnálom, hogy összevesztetek a barátoddal. Látom, hogy most nagyon szomorú vagy. Vagy: Játssz kérlek csöndesebben, akkor jobban tudok a munkámra koncentrálni.”
Ha az érzésekről beszélünk a gyerekeknek, megtapasztalják, hogy azok – köztük a harag, a bánat is – természetesek, átláthatóbbá válik a világ, őszintébb, melegebb szülő-gyerek kapcsolat épülhet fel.