Miért félnek egyre többen a gyermekre rászólni, nevelni, korlátokat felállítani, határokat szabni?
Miért tartják sokan a bántalmazással egyenértékűnek a nevelést?
Van-e megoldás, kell-e megoldás? Kell-e nevelni és ha igen, hogy célszerű?
Erre a kérdéskörre keressük a válaszokat következő, három részes blogsorozatunkban.
A változó, illetve eltűnő nevelési elvek, fegyelmezési trendek és az értékválságot átélő szülők kérdése nem új, az elmúlt években azonban egyre inkább szembetűnő.
Sokan saját gyermekkori emlékeiket alapul véve, az átélt nevelési mintákon változtatni kívánva, mások pedig a felgyorsult és terhelt mindennapokban elveszve fordulnak direkt vagy akár nem tudatosan a minimális nevelés irányába. Családi dinamikájuk sok esetben így is jól működik, amíg a gyermek kicsi, a rögösebb időszakokat együtt átvészelik, elsimítják.
A megengedő szülői attitűd kedvezőtlen következményeinek első nehézségét a gyermek közösségi kapcsolódása, a család szociális közegben való megjelenése idején lehet átélni.
Nem törvényszerű, azonban gyakran előfordul, hogy a gyermek nem tud illeszkedni, kölcsönösen együttműködni, elfogadni. Gyakran már kicsiként baráti, családi összejöveteleken, játszótéren, később csoportfoglalkozásokon, óvodai, iskolai közegben sem.
Amíg a probléma a gyermek és a közösség vagy a gyermek és a külső felnőtt kapcsolatát érinti, gyakran a másik szülő, a pedagógus, a másik kisgyermek a megjelölt hibafaktor. A helyzet azonban elég hamar túllép a jól izolálható külső tényezőkön és személyeken és a szülő maga is szembetalálkozik az együttműködésre és empátiára – minimálisan vagy egyáltalán – nem hajlandó és nem képes gyerekkel. Kicsi, nagyobb, majd kamasz gyerekkel.
Tanulmányok, szakemberek sora vizsgálja a helyzetet.
David Eberhard gyermekpszichiáter Gyerekek hatalmon című könyv ismert a témában.
„A szülők engedékenységük következtében egy olyan generációt hoztak létre, melyből teljes mértékben hiányzik az empátia, és a figyelmeség. Napjainkban nem létezik következetesség, és felelősséget is nehezen vállalunk.”
– írja a svéd társadalmat vizsgálva a szakember. A szakember a liberális gyereknevelési módszerről ír, mely szerint ismeretlen dolog a büntetés és a megszorítások.
„A mostani társadalomban csődöt mondanak azok a régen jól bevált nevelési normák, amikor a szülő rendre tudta utasítani a gyereket, és meg is tette. Azért van annyi kezeletlen, rakoncátlan gyerek, mert szüleik mindent megengednek nekik, az engedékenységgel próbálnak nevelni, csitítani. Csak egy kis hiszti és a gyerek bármit el tud érni.
A szülők úgy csinálnak, mintha a gyerek legjobb barátai lenének, vagy legalábbis azzá szeretnének válni. A mostani társadalmi elvárások szerint az a jó szülő, aki nem túl megfontolt, felnőttes, és következetes, hanem inkább a serdülők bohó viselkedésmintájával azonosul.”
A szülők megfosztják saját magukat a szabadságuktól, minden percben gyermekük kívánságát lesik, azok a fejükre nőnek. Azonban, ha valaki ilyen közegben tölti a gyerekkorát, abból nagy eséllyel válik csalódott, céltalan felnőtt.
„Tragédia következhet be, ha a szülők mindennek eleget tesznek, amit csak a gyerekek akarnak.”
A szakember szerint a túlzott engedékenység hatással van az egyre nagyobb mértékben eluralkodó gyermekkori depresszióra, iskolai problémákra, a fegyelem felborulására, a kábítószer-használat és az öngyilkossági kísérletek számának növekedésére. A gyereknek ismernie kell a korlátait, a lehetőségeit, tudnia kell, mi az, hogy elutasítás, és azt is, hogy egyáltalán nem megengedett minden, amit követel” – mondja a pszichiáter.
„Nyugodtan lehet „Nem-et” mondani a gyereknek, az még nem jelenti, hogy bántalmaztuk volna.”
Végiggondolva tehát kimondható, hogy a gyermek kapcsolódási képessége, személyiségfejlődése és társadalmi beválása érdekében meg kell tanulni nemet mondani.
Hogyan mondjunk azonban nemet? Mi lehet az az út, amely azok számára járható, akik a klasszikus pedagógiai és szigorú nevelési elvek hatékony alternatíváját keresik?
Erről írunk következő bejegyzésünkben.
Forrás: filantropikum.com